„Ha Még Egyszer Elhozod, Megeszem Veled a Csomagolást Is”: Nem Bírtam Tovább
A kapcsolatunk már a kezdetektől fogva viharos volt. Ő hozzászokott, hogy mindenki meghajol előtte, még a szülei is, de én nem voltam hajlandó közéjük tartozni.
A kapcsolatunk már a kezdetektől fogva viharos volt. Ő hozzászokott, hogy mindenki meghajol előtte, még a szülei is, de én nem voltam hajlandó közéjük tartozni.
Sok magyar családban, ahol több gyermek van, gyakran előforduló helyzet, hogy az egyik gyermek a szülők kedvence lesz, míg a másik elhanyagoltnak és támogatás nélkül érzi magát. Ez volt a helyzet a mi családunkban is. Mindenki imádta Pétert, én pedig kívülálló voltam. Anyám egyszer azt mondta
2016 januárja óta a történet főszereplője, Anna, rendszeres kemoterápiás kezeléseken vett részt. A rák elleni küzdelme során 4 összetett műtéten esett át, és most az utolsó kemoterápiás kezelésére készült. Péter, Anna férje, meg akarta lepni őt, és megemlékezni erről a jelentős pillanatról. Adománygyűjtést szervezett, megosztotta Anna történetét, és felkérte az embereket, hogy támogassák őket.
Egyke gyerekként a családomban bátran mondhatom, hogy tudom, mit jelent állandó szülői felügyelet alatt élni. Már fiatal koromtól kezdve a szüleim próbálták irányítani az életem minden aspektusát. Anyukám mindig szorongott és nehezen kezelte az érzelmeit. Apukám teljesen más ember volt, ami gyakran okozott konfliktusokat. Nagyon szokatlan gyerekkorom és kamaszkorom volt. Az óvodában éppen csak elkezdtem fejlődni.
Annak ellenére, hogy a lányom világosan kifejezte preferenciáit, a nagymamái ragaszkodnak ahhoz, hogy hagyományos játékokat adjanak neki. Szomorú látni, hogy a felnőttek figyelmen kívül hagyják egy gyermek egyszerű kérését.
Amikor Emese beköltözött új lakásába, nem számított arra, hogy szomszédja, Mrs. Tóth, rendszeres látogatóvá válik, aki mindig nassolnivalót kér. Kezdeti kedvessége ellenére Emese hamarosan úgy érezte, hogy a folyamatos kérések és a szűkös költségvetés okozta feszültség túl sok neki.
Annak ellenére, hogy én voltam a legfiatalabb a családban, sosem éreztem, hogy elkényeztetnének vagy elnézőek lennének velem. A testvéremmel egy kis faluban nőttünk fel vidéki Magyarországon. Számomra ez csak egy átlagos hely volt, de most már van mihez hasonlítanom. Édesanyánk egyedül nevelt minket, miközben egy kis gazdaságot vezetett néhány állattal. Íme a történetem arról, hogyan hagytam mindezt magam mögött.
Nemrégiben Anna megosztott egy furcsa helyzetet, ami a családjában bontakozott ki. Mindig is tudta, hogy Péternek van egy gyermeke egy korábbi kapcsolatból, de sosem gondolta volna, hogy ez ilyen bonyodalmakat okozhat.
35 évesen az orvosok azt mondták, soha nem lesznek gyermekeim. A férjemmel összetörtünk. Aztán csodával határos módon teherbe estem, és megszületett a lányunk. De ahogy felnőtt, az örömünk aggodalommá változott.
Sok idős ember szenved magánytól Lengyelországban is. Ezért kötelességünk támogatni idős rokonainkat. Végül is, valaha ők gondoskodtak rólunk.
Három évvel fiatalabb nálam, így a szüleink mindig is őt részesítették előnyben. Különösen Apa. Az iskola kicsit könnyebb volt: legalább ott elmenekülhettem az állandó összehasonlítások elől.
Óvodás koromban váltak el a szüleim, és apám évekig tartásdíjat fizetett. Néha találkoztunk, de az érzelmi megterhelés hatalmas volt.