Sok magyar családban, ahol több gyermek van, gyakran előforduló helyzet, hogy az egyik gyermek a szülők kedvence lesz, míg a másik elhanyagoltnak és támogatás nélkül érzi magát. Ez volt a helyzet a mi családunkban is. Mindenki imádta Pétert, én pedig kívülálló voltam. Anyám egyszer azt mondta
Annak ellenére, hogy én voltam a legfiatalabb a családban, sosem éreztem, hogy elkényeztetnének vagy elnézőek lennének velem. A testvéremmel egy kis faluban nőttünk fel vidéki Magyarországon. Számomra ez csak egy átlagos hely volt, de most már van mihez hasonlítanom. Édesanyánk egyedül nevelt minket, miközben egy kis gazdaságot vezetett néhány állattal. Íme a történetem arról, hogyan hagytam mindezt magam mögött.
Nemrégiben Anna megosztott egy furcsa helyzetet, ami a családjában bontakozott ki. Mindig is tudta, hogy Péternek van egy gyermeke egy korábbi kapcsolatból, de sosem gondolta volna, hogy ez ilyen bonyodalmakat okozhat.
Három évvel fiatalabb nálam, így a szüleink mindig is őt részesítették előnyben. Különösen Apa. Az iskola kicsit könnyebb volt: legalább ott elmenekülhettem az állandó összehasonlítások elől.
Óvodás koromban váltak el a szüleim, és apám évekig tartásdíjat fizetett. Néha találkoztunk, de az érzelmi megterhelés hatalmas volt.
Sosem éreztem magam öregnek. Valójában sosem éreztem igazán felnőttnek magam, még akkor sem, amikor nemrég betöltöttem a 60-at. Na és? Még mindig megvannak a főiskolai érdeklődési köreim és a régi barátaim. A mi csoportunk nem esett szét, mint mások a családi kötelezettségek súlya alatt. Sosem voltam házas, bár őszintén szólva, a nők mindig is felfigyeltek rám.
Milyen foglalkozásai vannak az apáitoknak? Építőmunkás, orvos, tanár? A biológiai apám egész életében kamionsofőr volt. Utazott, emberekkel találkozott, és megfigyelte a világot. Legalábbis ezt reméltem gyerekként. Végül is nem éltünk együtt: apám hatéves koromban hagyott el minket. Anya mindig azt mondta, hogy egy álmot kergetett. Nem voltak egymásnak valók. Hamarosan az életünkben
Őszintén szólva, sosem értettem, amikor azt mondták, hogy egy gyermek sem idegen. Nos, dehogynem. Például a férjem fia (az első házasságából) teljesen idegen számomra. Sajnos nincsenek saját gyermekeim, és soha nem is lesznek. De van egy unokaöcsém, aki olyan, mintha a saját fiam lenne. A bátyám korán elhunyt, így én neveltem fel őt.
Most a családom elvárja, hogy bocsánatot kérjek, de nem érzek bűntudatot. Évek kemény munkája után végre sikerült kifizetnem a diákhiteleimet. Az elmúlt öt évben feláldoztam a magánéletemet a pénzügyi stabilitásért.
A fiam majdnem tíz éve házasodott meg egy nővel, aki korábban már volt házas, és volt egy kedves lánya. Teljes szívvel fogadtam el mindkettőjüket. Mindig támogattam a fiatal családot, néha anyagilag, néha pedig gyerekfelügyelettel, hogy a fiam és a felesége egy kis időt tölthessenek kettesben. A menyemmel való kapcsolatom mindig feszült volt, de sosem veszekedtünk. Az első
Hét éve voltunk házasok. Az első három év boldogságban telt, de aztán minden kezdett szétesni. Sosem gondoltam volna, hogy a férjem ennyire szívtelen és önző lesz. Két lányunk volt, Emilia és Zofia. De a férjem sosem segített őket felnevelni. Folyamatosan veszekedtünk. Minden megváltozott azon a napon, amikor úgy döntöttem, hogy elmegyek.
Élénken emlékszem arra a napra, amikor a nagynéném, apám nővére, úgy döntött, hogy befogadja betegeskedő apámat az otthonába. Azok a dolgok, amiket mondott nekünk, kemények és felejthetetlenek voltak. Nagy beszédeket tartott, amiket akár egy emlékezetes idézetek könyvébe is fel lehetett volna jegyezni. A nagynéném nem volt különösebben kedves. Különféle módokon sértegetett minket, azzal vádolva, hogy el akarjuk hagyni szegény, törékeny apánkat.
