„Nyolc Hónapja a Fizetésem Felét a Szüleimnek Adom Lakásfelújításra: Teljesen Kimerültem”

Egyke gyerekként felnőni egy kis magyar faluban mindig is azt jelentette számomra, hogy a szüleim elvárásainak súlya nehezedett a vállamra. Anyukám, egy feszült nő, aki mindenért aggódott, és apukám, egy érzelemmentes ember, aki ritkán mutatta ki érzéseit, olyan háztartási légkört teremtettek, ami mindennek mondható volt, csak nyugodtnak nem. Már korán próbálták irányítani az életem minden részletét, a barátaimtól kezdve a hobbijaimig.

Az óvodában, míg más gyerekek megtanultak megosztani a játékokat és barátkozni, én már akkor éreztem a nyomást, hogy kiváló legyek. Anyukám mindig ott lebegett felettem, miközben a házi feladatomat csináltam, minden hibát sóhajjal javítva. Apukám viszont visszahúzódott a saját világába, magamra hagyva anyukám szorongásával.

Ahogy idősebb lettem, a nyomás csak fokozódott. A középiskolában elvárták tőlem, hogy tökéletes jegyeket szerezzek, miközben részt vegyek olyan szakkörökben is, amelyeket a szüleim méltónak tartottak. Anyukám szorongása új magasságokba emelkedett ebben az időszakban, és érzelmi kitörései gyakoribbá váltak. Apukám távol maradt, gyakran órákra eltűnt a műhelyében.

Amikor leérettségiztem és felvettek egy jó egyetemre, azt hittem, talán változik valami. De a kontroll és a nyomás ott is követett. A szüleim naponta többször hívtak fel, hogy beszámoljak a jegyeimről és a társasági életemről. Bármilyen eltérés az elvárásaiktól csalódottsággal és bűntudatkeltéssel járt.

Az egyetem után sikerült egy jó marketing állást szereznem és hazaköltöztem, hogy pénzt spóroljak. Ekkor kezdődtek az igazi problémák. A családi házunk sürgős felújításra szorult, és a szüleim úgy döntöttek, hogy az én felelősségem segíteni a költségek fedezésében. Az elmúlt nyolc hónapban a fizetésem felét nekik adtam a felújítások fedezésére.

Eleinte nem bántam a segítséget. De ahogy teltek a hónapok, kezdtem érezni a terhet. A társasági életem elsorvadt, mert nem engedhettem meg magamnak, hogy elmenjek a barátaimmal. A megtakarítási számlám stagnált, lehetetlenné téve számomra a jövőm tervezését. Az állandó anyagi teher csapdába ejtett és neheztelést keltett bennem.

Anyukám szorongása csak rosszabbodott ebben az időszakban. Folyamatosan aggódott a felújítások előrehaladása miatt, gyakran rajtam vezette le frusztrációját. Apukám továbbra is távol maradt, kevés támogatást vagy vigaszt nyújtva. Az ilyen feszült környezetben való élet érzelmi terhe kezdett kimeríteni.

Próbáltam beszélni a szüleimmel arról, hogyan érzem magam, de ez csak további vitákhoz vezetett. Nem értették meg, miért küzdök, amikor úgy hitték, hogy ők csak a család érdekében cselekszenek. Az empátia és megértés hiánya elszigeteltnek és reménytelennek éreztetett.

Most, nyolc hónap elteltével teljesen kimerültem—érzelmileg, anyagilag és mentálisan. A ház még mindig nincs teljesen felújítva, és nincs kilátás a végére. A kapcsolatom a szüleimmel helyrehozhatatlanul megromlott, és úgy érzem, megfulladok az elvárásaik súlya alatt.

Nem tudom, meddig bírom még ezt így tovább. Az állandó nyomás és támogatás hiánya komoly hatással volt a mentális egészségemre. A tűréshatáromhoz értem, de nem látok kiutat. Az álom arról, hogy saját életem legyen, távolibbnak tűnik mint valaha.