„Ha Még Egyszer Elhozod, Megeszem Veled a Csomagolást Is”: Nem Bírtam Tovább

Amint megismertem a sógornőmet, Esztert, tudtam, hogy soha nem fogunk kijönni egymással. Volt benne egyfajta jogosultságérzet, amitől borsódzott a hátam. A család minden tagja lábujjhegyen járt körülötte, minden szeszélyét kielégítve. Még a szülei is, akiknek jobban kellett volna tudniuk, úgy kezelték, mintha valami királyi személy lenne. De én nem voltam hajlandó ebbe a játékba belemenni.

Minden akkor kezdődött, amikor a férjemmel, Péterrel visszaköltöztünk az ő szülővárosába. Évekig Budapesten éltünk, de amikor Péter kapott egy visszautasíthatatlan állásajánlatot, úgy döntöttünk, hogy átköltözünk. Ez egy új kezdet kellett volna legyen, egy lehetőség arra, hogy közelebb legyünk a családhoz. Nem is sejtettem, hogy ez egy rémálom kezdete lesz.

Eszter volt az első, aki „üdvözölt” minket – vagy inkább ránk erőltette magát. Beállított az új házunkba bejelentés nélkül, egy doboz kedvenc csokoládéjával. „Gondoltam, talán tetszeni fog,” mondta egy mosollyal, ami nem ért el a szeméig. Udvariasan megköszöntem neki, de már éreztem a feszültséget.

A következő hetekben Eszter szokásává tette, hogy hívatlanul beugorjon hozzánk. Több csokoládét, süteményt és más édességet hozott mindig ugyanazzal az őszintétlen mosollyal. Mintha csak azt akarta volna bizonyítani, hogy ő az úr a házamban. Péter nem vette észre; ő csak boldog volt, hogy közel lehet a családjához.

Egy este, egy különösen hosszú munkanap után hazaértem, és Esztert találtam a nappalinkban ülve. Beengedte magát azzal a pótkulccsal, amit Péter szüleinek adtunk vészhelyzetekre. „Hoztam még csokoládét,” mondta, miközben egy újabb dobozt nyújtott felém.

Eltört bennem valami. „Ha még egyszer elhozod ezt, megeszem veled a csomagolást is,” mondtam remegő hangon a dühtől. Eszter egy pillanatra meghökkentnek tűnt, de aztán megkeményedett az arca.

„Csak féltékeny vagy, mert mindenki jobban kedvel engem,” vágott vissza.

Ez volt az utolsó csepp. Kirohantam a házból, hogy kitisztítsam a fejem. Amikor visszatértem, Péter várt rám. „Mi történt?” kérdezte aggódó arccal.

Elmondtam neki mindent – hogyan őrjít meg Eszter állandó jelenléte, hogyan érzem magam kívülállónak a saját otthonomban. Péter csendben hallgatott végig, de amikor befejeztem, felsóhajtott. „Ő a húgom,” mondta. „Próbálj meg jobban kijönni vele.”

Nem hittem el, amit hallok. „Szóval az ő pártját fogod?” kérdeztem hitetlenkedve.

„Ez nem oldalakról szól,” válaszolta. „Ez a családról szól.”

Innentől kezdve csak rosszabb lett minden. Eszter folytatta a látogatásait, és Péter szülei is elkezdtek célzásokat tenni arra vonatkozóan, hogy talán nekem kellene alkalmazkodnom jobban. Úgy éreztem magam, mintha minden oldalról össztűz alatt lennék.

Egy éjszaka, miután újabb vitába keveredtem Péterrel Eszterről, összepakoltam egy táskát és elmentem. Nem maradhattam egy olyan helyen, ahol ennyire nem éreztem magam szívesen és támogatva. Beköltöztem egy kis lakásba a belvárosban és néhány héttel később beadta a válókeresetet.

Péter próbált elérni engem, de már késő volt. A kár megtörtént. Eszter győzött, és én maradtam a széthullott életem darabjaival.