Anyósom Ultimátuma: „Magányos vagyok, eladom a házam, hozzátok költözöm”

Amikor először találkoztam Péterrel, úgy éreztem, hogy valóra vált az álmom. Mindketten a húszas éveink végén jártunk, és Budapest pezsgő szívében éltünk. Volt egy saját két hálószobás lakásom a belvárosban, ami sokak irigységét kiváltotta. Péter elbűvölő és sikeres volt, és gyorsan egymásba szerettünk. Kapcsolatunk virágzott, és egy éven belül eljegyeztük egymást.

Péter édesanyja, Katalin, egy kisvárosban élt Észak-Magyarországon. Özvegy volt, és azóta élt egyedül, hogy Péter édesapja öt évvel ezelőtt elhunyt. Katalinnal mindig is udvarias kapcsolatunk volt, de nem voltunk különösebben közel egymáshoz. Néha meglátogatott minket, és mi is elutaztunk hozzá az ünnepek alatt.

Egy este, miközben Péterrel csendes vacsorát élveztünk otthon, a telefonom rezgett egy üzenettel Katalintól. Szokatlan volt tőle, hogy közvetlenül nekem írjon, így kíváncsian nyitottam meg. Az üzenet így szólt: „Nagyon hiányoztok mindketten. Eladom a házam és a városba költözöm. Remélem, nem bánjátok, ha egy ideig nálatok maradok.”

Gombóc keletkezett a gyomromban. Megmutattam az üzenetet Péternek, aki ugyanolyan meglepettnek tűnt. „Beszélnünk kell vele,” mondta.

A következő hétvégén felutaztunk Katalinhoz. Melegen fogadott minket, de volt benne valami kétségbeesés. Tea mellett elmagyarázta, hogy hihetetlenül magányosnak és elszigeteltnek érzi magát a kisvárosban. Hiányzik neki a városi élet nyüzsgése, és közelebb szeretne lenni hozzánk.

„Már piacra dobtam a házam,” mondta. „Remélem, megértitek.”

Péterrel összenéztünk. Egyáltalán nem beszéltünk erről a lehetőségről. A lakásunk tágas volt két ember számára, de szűkös lenne egy harmadik személy számára határozatlan ideig.

„Katalin,” kezdtem óvatosan, „megértjük, hogy magányos vagy, de talán nem az a legjobb megoldás, ha hozzánk költözöl. Gondoltál már arra, hogy saját helyet találj a városban?”

Katalin arca elkomorult. „Nem engedhetek meg magamnak egy helyet Budapesten,” vallotta be. „Arra számítottam, hogy nálatok maradhatok, amíg találok valami megfizethetőbbet.”

Péter megszorította a kezem az asztal alatt. „Anya, szeretünk téged, de ez egy nagy döntés. Szükségünk van egy kis időre, hogy átgondoljuk.”

A visszaút a városba csendes és feszült volt. Mindketten tudtuk, hogy Katalin beköltözése drámai változást hozna az életünkbe. Késő estig beszélgettünk róla, mérlegelve az előnyöket és hátrányokat.

Végül úgy döntöttünk, hogy ideiglenesen megengedjük Katalinnak, hogy nálunk maradjon, amíg saját helyet keres. De ahogy a hetek hónapokká váltak, világossá vált, hogy Katalinnak esze ágában sincs elköltözni. Elfoglalta a vendégszobánkat, átrendezte a bútorainkat, sőt még anélkül kezdett el főzni, hogy velünk egyeztetett volna.

A kapcsolatunkra nehezedő feszültség kézzelfogható volt. Péterrel egyre gyakrabban veszekedtünk, és az egykor otthonos lakásunk fojtogatóvá vált. Katalin jelenléte állandó emlékeztető volt az elveszett életünkre.

Egy este, miután ismét összevesztünk Katalin beavatkozása miatt az életünkbe, Péterrel leültünk egy komoly beszélgetésre. „Ez így nem működik,” mondtam nyíltan. „Vissza kell kapnunk a terünket.”

Péter vonakodva bólintott. „Beszélek vele.”

A beszélgetés Katalinnal nem ment jól. Megbántottnak és elárultnak érezte magát amiatt, hogy azt akarjuk, költözzön el. Annak ellenére, hogy biztosítottuk róla, segítünk neki új helyet találni és anyagilag is támogatjuk szükség esetén, azzal vádolt minket, hogy cserbenhagyjuk.

Végül Katalin elköltözött, de a kár már megtörtént. A kapcsolatunkat helyrehozhatatlanul megviselte ez az élmény. Az a szerelem, amely egykor törhetetlennek tűnt, most törékenynek és bizonytalannak látszott.

Péterrel próbáltuk újjáépíteni azt, amit elvesztettünk, de a neheztelés megmaradt. Végül úgy döntöttünk, hogy külön utakon folytatjuk tovább az életünket, felismerve, hogy az elmúlt év érzelmi terhe túl nagy hatással volt a kapcsolatunkra.

Ahogy összepakoltam a holmijaimat és készültem elhagyni azt a lakást, amely egykor menedékem volt, mély veszteségérzet fogott el. Ami álomként kezdődött, rémálommá vált mindannyiunk számára váratlan ultimátum miatt.