„Együtt élünk, de a férjem a fizetése 60%-át az anyjának küldi: Az anyósom elviselhetetlen”

Amikor négy hónapja összeházasodtam Péterrel, azt hittem, hogy új fejezetet kezdünk az életünkben. Nem sejtettem, hogy ez a fejezet több kihívást tartogat, mint amire valaha is számítottam. Péter anyja, Katalin, az első naptól kezdve állandóan problémát okozott.

Katalin évekkel ezelőtt elvált Péter apjától, és azóta Péter idősebb nővérével, Annával, annak férjével és gyermekükkel él egy szűkös házban Budapest külvárosában. Amikor Péterrel összeházasodtunk, ideiglenesen mi is velük költöztünk, amíg saját lakást kerestünk. Az a hónap örökkévalóságnak tűnt.

Amint beléptünk abba a házba, Katalin világossá tette, hogy ő a ház úrnője. Mindent magáról tudott csinálni. Ha Péter vett nekem valamit, azonnal megkérdezte: „És én?” Nem számított, hogy egy kis ékszerről vagy egy praktikus új kabátról volt szó; Katalin mindig jogosultnak érezte magát Péter nagylelkűségére.

Péter keményen dolgozik mérnökként, és tisztességes fizetést kap. Azonban a fizetése 60%-a egyenesen Katalinhoz megy. Azt állítja, hogy ez a háztartási kiadásokra és Anna gyermekének támogatására kell, de nem tudom elhessegetni azt az érzést, hogy ez túlzás. Alig marad elég pénzünk arra, hogy a saját jövőnkre spóroljunk, nemhogy bármilyen luxust élvezzünk.

Egy este, egy újabb pénzügyi vita után úgy döntöttem, hogy szembesítem Pétert a helyzettel. „Péter, nem élhetünk így tovább,” mondtam remegő hangon a frusztrációtól. „El kell kezdenünk gondolni a saját jövőnkre.”

Péter sóhajtott és végigsimított a haján. „Tudom, Eszter. De anyámnak szüksége van a pénzre. Anna férje nem keres sokat, és van egy gyermekük is.”

„De mi van velünk?” kérleltem. „Nekünk is jogunk van saját életet élni.”

Péter tépelődve nézett rám. „Nem hagyhatom őket cserben, Eszter. Ők a családom.”

Megértettem a hűségét, de ez szétszakított minket. Az állandó pénzügyi teher feszültséget okozott köztünk, és Katalin követelőző természete csak rontott a helyzeten.

Egy nap úgy döntöttem, hogy szívből szívbe beszélgetek Katalinnal. Reméltem, hogy ha megérti a helyzetünket, talán enyhít a követelésein. A konyhában találtam rá, ahogy reggeli kávéját kortyolgatta.

„Katalin, beszélhetnénk?” kérdeztem óvatosan.

Felnézett a csészéjéből és felvonta a szemöldökét. „Mi az?”

„A pénzügyi helyzetről szeretnék beszélni,” kezdtem. „Péterrel nehezen tudunk spórolni a jövőnkre, mert a fizetése nagy része hozzád megy.”

Katalin arca megkeményedett. „Azt mondod, hogy teher vagyok?”

„Nem ezt akarom mondani,” válaszoltam gyorsan. „Csak úgy gondolom, hogy mindenkinek megfelelő egyensúlyt kellene találnunk.”

Katalin gúnyosan felnevetett. „Nem érted meg, milyen két gyereket egyedül felnevelni. Annyit áldoztam ezért a családért.”

„Ezt értékelem,” válaszoltam gyengéden. „De Péterrel nekünk is építenünk kellene a saját életünket.”

A beszélgetés sehova sem vezetett. Katalin továbbra is kitartott amellett, hogy minden fillérre jogosult, amit Péter küld neki. Csalódottan hagytam el a konyhát.

Ahogy teltek a hónapok, a házasságunkra nehezedő nyomás csak fokozódott. Péterrel egyre gyakrabban veszekedtünk, és az a szeretet, ami valaha összekötött minket, mintha eltűnt volna.

Egy éjszaka, egy újabb heves vita után Péter összepakolt és elment. Azt mondta, szüksége van egy kis térre, hogy átgondolja a dolgokat. Ahogy kilépett az ajtón, szomorúságot és megbánást éreztem.

Egyedül ültem kis lakásunkban, azon tűnődve, vajon valaha is megtaláljuk-e a módját annak, hogy működjön köztünk a dolog. Az a szeretet, ami valaha összekötött minket, mintha távoli emlék lett volna, amit beárnyékoltak az anyja állandó követelései.

Végül Péter soha nem tért vissza. A házasságunk összeroppant a pénzügyi terhek és családi kötelezettségek súlya alatt. Katalin továbbra is megkapta Péter fizetésének 60%-át, míg én próbáltam összeszedni összetört szívem darabjait.