„Azóta a gyerekeim minden nap felhívnak, hogy érdeklődjenek az egészségemről”: De nem érzem őszintének. Gyanítom, hogy az örökségről van szó

Mrs. Margit a kedvenc karosszékében ült, abban, amelyik az ablak mellett volt, és a csendes külvárosi utcára nézett. Már közel egy évtizede nyugdíjas volt, és napjai nosztalgiával és magánnyal teltek. Három gyermeke, akik már saját családot alapítottak, ritkán látogatták meg. Gyakran eltűnődött azon, hogy vajon mit csinálnak, és gondolnak-e rá annyit, mint ő rájuk.

Közeledett a születésnapja, és nem tudta elfojtani a reményt, hogy talán idén más lesz. Talán meglepik egy látogatással vagy legalább egy telefonhívással. De legbelül tudta, hogy jobban ismeri őket ennél. Az utóbbi időben kapott hívások inkább kötelességnek tűntek, mintsem a szeretet valódi kifejezésének.

„Emlékszem, amikor a férjem itt hagyott három gyerekkel,” gondolta magában, miközben visszaemlékezett azokra a nehéz évekre. „Nem akarta a felelősséget, és nekem kellett felnevelnem őket egyedül.”

Margit fáradhatatlanul dolgozott, hogy mindent megadjon gyermekeinek, feláldozva saját álmait és vágyait azért, hogy nekik mindenük meglegyen. Remélte, hogy ahogy felnőnek, értékelni fogják erőfeszítéseit és viszonozzák szeretettel és törődéssel. De ahogy teltek az évek, látogatásaik egyre ritkábbak lettek, és hívásaik is inkább formálisak.

Körülbelül hat hónappal ezelőtt kezdődtek a napi hívások. Eleinte Margit örömmel fogadta őket. Azt hitte, hogy gyerekei végre rájöttek, mennyit jelent nekik. De nem telt el sok idő, mire érezte, hogy valami nincs rendben. A beszélgetések rövidek voltak, gyakran az egészsége körül forogtak.

„Hogy érzed magad ma, Anya?” kérdezték tőle, hangjukban egyfajta betanult aggodalommal.

„Jól vagyok,” válaszolta próbálva leplezni csalódottságát. „Csak a szokásos fájdalmak.”

A minta folytatódott, és Margit nem tudta elhessegetni azt az érzést, hogy hirtelen érdeklődésük inkább az ő végrendeletéről szól, mintsem valódi törődésről. Soha nem volt az anyagi dolgok megszállottja, de tudta, hogy szerény megtakarításai és a ház, amelyben él, jelentős örökség lenne gyermekeinek.

Egy este, miközben egyedül ült a félhomályos nappaliban, Margit úgy döntött, hogy szembenéz félelmeivel. Felvette a telefont és felhívta legidősebb lányát, Zsuzsát.

„Zsuzsa, beszélnem kell veled valami fontosról,” kezdte enyhén remegő hangon.

„Persze, Anya. Mi az?” válaszolta Zsuzsa kissé elkalandozva.

„Észrevettem, hogy te és a testvéreid mostanában minden nap felhívtok,” mondta Margit óvatosan megválasztva szavait. „És bár értékelem ezt, nem tudom elhessegetni azt az érzést, hogy ez nem teljesen őszinte.”

Hosszú csend következett a vonal másik végén, mielőtt Zsuzsa végül megszólalt.

„Anya, csak biztosak akarunk lenni benne, hogy rendben vagy,” mondta védekezően.

„Értem,” válaszolta Margit halkan. „De tudnom kell, hogy ez valóban az egészségemről szól-e vagy valami másról.”

Zsuzsa mélyet sóhajtott. „Anya, szeretünk téged. De igen, aggódunk a végrendeleted miatt is. Csak biztosak akarunk lenni benne, hogy minden rendben van.”

Margitot szomorúság hulláma öntötte el. Más választ remélt, de legbelül mindig is tudta az igazságot.

„Értem,” mondta csendesen. „Köszönöm az őszinteségedet.”

Miután letette a telefont, Margit hosszú ideig csendben ült. Tudta, hogy gyerekei szeretik őt a maguk módján, de fájt ráébredni arra, hogy aggodalmukat inkább anyagi érdekek vezérlik, mintsem valódi szeretet.

Ahogy születésnapja elérkezett és elmúlt anélkül, hogy bármelyik gyermeke meglátogatta volna őt, Margit megbékélt helyzetének valóságával. Továbbra is ápolta gyermekkori emlékeiket és remélte, hogy egyszer talán valóban megértik majd az áldozatokat, amelyeket értük hozott.

De egyelőre a mindennapi élet apró örömeiben talált vigaszt – az arcát simogató nap melegében az ablak mellett ülve, a fákon éneklő madarak hangjában és egy jó könyv egyszerű élvezetében.