„Jövőbeli Menyem a Telefonjával Heverészett: Sosem Kedveltem Őt”

Amint először megláttam őt, tudtam, hogy nem ő a megfelelő pár a fiam számára. Egy napsütéses délután volt, amikor a fiam, Péter, először hozta el az új barátnőjét, Annát, az otthonunkba. Anna a kanapén heverészett, telefonját nyomkodva, alig vett tudomást rólunk. Próbáltam neki esélyt adni, de a megérzéseim mást súgtak.

Péter online ismerkedett meg Annával. Egy évvel idősebb volt nála, akkor 24 éves, és nehéz háttérből származott. A szülei csúnyán váltak el, és 18 éves kora óta egyedül élt. Bár csodáltam a függetlenségét, nem tudtam elhessegetni azt az érzést, hogy nem áll készen a házassággal járó elköteleződésre és felelősségekre.

Ahogy teltek a hetek és hónapok, az aggodalmaim csak nőttek. Anna inkább a közösségi média fiókjai iránt mutatott érdeklődést, mintsem hogy kapcsolatot építsen a családunkkal. Gyakran jött át hozzánk, és órákon át görgette a telefonját, alig beszélgetve velünk. Amikor megpróbáltam vele beszélni a jövőbeli terveiről, homályos válaszokat adott és gyorsan témát váltott.

Egy este úgy döntöttem, hogy szívből jövő beszélgetést folytatok Péterrel. Kifejeztem aggodalmaimat Anna elkötelezettségének és felelősségtudatának hiányáról. Péter, mindig optimista lévén, biztosított arról, hogy Anna csak félénk és több időre van szüksége ahhoz, hogy megnyíljon. Meg volt győződve arról, hogy Anna az igazi számára és hogy együtt kell lenniük.

Fenntartásaim ellenére próbáltam esélyt adni Annának. Meghívtam őt családi összejövetelekre, remélve, hogy idővel megkedvel minket. De minden alkalommal visszahúzódott a saját világába, telefonját nyomkodva, alig vett részt bármilyen tevékenységben. Mintha fizikailag jelen lett volna, de érzelmileg távol.

A töréspont a karácsonyi vacsoránál jött el. Az egész családunk összegyűlt az asztal körül, történeteket mesélve és nevetve. Anna az asztal végén ült, szemét a telefonjára szegezve. Amikor rá került a sor, hogy elmondja, miért hálás, valamit motyogott arról, hogy hálás a technológiáért, majd gyorsan visszatért a képernyőjéhez. A szoba elcsendesedett, és láttam Péter szemében a csalódottságot.

Vacsora után félrehívtam Pétert és elmondtam neki, hogy megérdemel valakit, aki teljesen jelen van az életében, aki megbecsüli és tiszteli a családi értékeinket. Péter tépelődött ugyan, de ragaszkodott hozzá, hogy szereti Annát és működőképessé akarja tenni a kapcsolatukat.

Pár hónappal később Péter megkérte Anna kezét. Összeköltöztek, és reméltem, hogy az együttélés segít Annának felnőni a partneri szerepéhez. De a dolgok csak rosszabbra fordultak. Péter munkából hazatérve gyakran találta Annát még mindig ágyban fekve, telefonját nyomkodva, semmit sem csinálva egész nap. A ház rendetlen volt, számlák kifizetetlenek maradtak, és Péter viselte az összes felelősséget.

Egy este Péter sírva hívott fel. Bevallotta, hogy nem bírja tovább. Anna erőfeszítésének és felelősségtudatának hiánya megviselte a kapcsolatukat. Folyamatosan veszekedtek, és Péter úgy érezte magát, mintha egy idegennel élne együtt. Próbált segíteni Annának munkát találni, de ő nem mutatott érdeklődést semmilyen munka vagy hozzájárulás iránt a háztartásukhoz.

Végül Péter meghozta azt a nehéz döntést, hogy véget vet a kapcsolatuknak. Fájdalmas folyamat volt ez számára, de tudta, hogy ez a legjobb döntés. Anna elköltözött, és Péter lassan elkezdte újjáépíteni az életét.

Visszatekintve bárcsak másképp alakultak volna a dolgok. Semmi mást nem akartam jobban annál, mint hogy a fiam boldog legyen és találjon egy szerető partnert. De néha bármennyire is reménykedünk és próbálkozunk, a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy terveztük.