„Anyám Nekünk Adta a Házát, Majd Úgy Döntött, Hogy Irányíthatja az Életünket”

Amikor anyám felajánlotta nekünk a házát, úgy éreztük, mintha valóra vált volna egy álom. A férjemmel, a két gyerekünkkel együtt nehezen boldogultunk a szűkös lakásunkban. A ház egy szerény, egyszintes otthon volt egy csendes budapesti környéken. A nagyszüleimé volt, mielőtt anyám örökölte. Ő elköltözött Debrecenbe, és már nem volt szüksége a házra, így nagylelkűen felajánlotta nekünk.

Eleinte minden tökéletesnek tűnt. Beköltöztünk, kifestettük a falakat, és sajátunkká tettük a helyet. Anyám még a felújításokban is segített. De hamarosan egyre gyakrabban látogatott meg minket, és egyre irányítóbbá vált. Bejelentés nélkül jelent meg, átvizsgálta a ház minden sarkát, és kritizálta a választásainkat.

„Miért festettétek ilyen színűre a nappalit? Borzalmasan néz ki,” mondta gyakran, vagy „Jobban kellene gondozni a kertet; ez szégyen.”

Próbáltuk elengedni a megjegyzéseit, de egyre gyakoribbak és agresszívebbek lettek. Egy nap megjelent egy szabálylistával, amit elvárt, hogy kövessünk. Nincs hangos zene este 8 után, nincsenek vendégek az ő engedélye nélkül, és semmilyen változtatás a házon az ő beleegyezése nélkül.

„Felnőttek vagyunk, Anya. Képesek vagyunk saját döntéseket hozni,” mondtam neki.

„Nem az én házamban,” vágott vissza. „Ha nem tetszik, elmehettek.”

A fenyegetései rendszeressé váltak. Ha valami nem tetszett neki, emlékeztetett minket arra, hogy az ő házában élünk, és bármikor kirakhat minket. A stressz elviselhetetlen volt. A férjemmel állandóan veszekedtünk, és a gyerekeink is állandóan feszültek voltak.

Egy este, egy újabb heves vita után anyámmal, a férjem azt javasolta, hogy cseréljük le a zárakat. „Szükségünk van némi határokra,” mondta. „Nem jöhet be csak úgy bármikor.”

Vonakodva beleegyeztem. Másnap kicseréltük a zárakat, és tájékoztattuk anyámat, hogy előbb telefonálnia kell, mielőtt átjönne. Ahogy várható volt, dühös lett.

„Hogy merészelitek kizárni engem a saját házamból!” kiabálta telefonon. „Hálátlanok vagytok! Nektek adtam azt a házat, és így háláljátok meg?”

„Szükségünk van némi magánéletre, Anya,” próbáltam megmagyarázni. „Nagyon értékeljük mindazt, amit értünk tettél, de saját életet kell élnünk.”

Letette a telefont, és néhány napig nem hallottunk felőle. De aztán újra elkezdődtek a telefonhívások. Bármikor hívott minket, dühös üzeneteket hagyott és fenyegető SMS-eket küldött.

„Ha nem engedtek be, kilakoltatlak titeket,” állt az egyik üzenetben.

Konzultáltunk egy ügyvéddel, aki tájékoztatott minket arról, hogy mivel nincs hivatalos bérleti szerződésünk, anyám valóban kilakoltathat minket, ha jogi útra tereli az ügyet. A felismerés keményen érintett minket. Kölcsön időn éltünk.

Az utolsó csepp egy szombat délután jött el. Anyám megjelent egy lakatossal és egy rendőrrel. Azt állította, hogy birtokháborítók vagyunk, és azonnal távoznunk kell.

„Nincs hova mennünk,” könyörögtem neki.

„Ez nem az én problémám,” válaszolta hidegen.

A rendőr elmagyarázta, hogy bár nem kényszeríthet ki minket bírósági végzés nélkül, világos volt, hogy jogi úton kell rendezni ezt az ügyet. Anyám dühösen távozott, de megígérte, hogy visszatér a szükséges papírokkal.

A következő hetekben bizonytalanságban éltünk, várva az elkerülhetetlen bírósági idézést. A stressz mindannyiunkra rányomta bélyegét. A férjemmel alig beszéltünk egymással, és a gyerekeink állandóan azt kérdezték, hogy újra költöznünk kell-e.

Végül eljött a nap, amikor megkaptuk a kilakoltatási értesítést. 30 napunk volt elhagyni az ingatlant. Nehéz szívvel kezdtük el összepakolni a holmijainkat, nem tudva hova megyünk majd tovább.

Amikor az utolsó dobozt is betettük az autóba, visszanéztem arra a házra, ami valaha valóra vált álomnak tűnt. Most már csak emlékeztetőként állt ott arra vonatkozóan, milyen gyorsan változhatnak meg a dolgok, ha az irányítást és a hálát fegyverként használják fel.