„Rossz Parcellát Adtál Nekünk. A Talaj Szörnyű, és Semmi Sem Nő,” Mondta a Húgom

Amikor édesanyánk tavaly elhunyt, a húgom, Anna és én két szomszédos parcellát örököltünk a helyi közösségi kertben. Ez egy keserédes pillanat volt; mindketten szerettük a kertészkedést, ezt a szenvedélyt anyánktól örököltük. Azonban az öröm, hogy saját területeinket művelhetjük, gyorsan feszültség forrásává vált.

Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az én parcellám termékenyebb. A talaj gazdag és sötét volt, tele földigilisztákkal és más egészséges föld jeleivel. Anna parcellája viszont köves és száraz volt. Minden erőfeszítése ellenére semmi sem akart ott megmaradni. Mindent kipróbált—komposztot, műtrágyákat, még kertészeti szakértőkkel is konzultált—de a növényei satnyák és betegesek maradtak.

Egy napos délutánon, miközben éppen a virágzó paradicsomaimat gondoztam, Anna közeledett hozzám frusztrációval az arcán.

„Rossz parcellát adtál nekünk. A talaj szörnyű, és semmi sem nő,” mondta kétségbeesett hangon.

Felnéztem a munkámból, letörölve a verejtéket a homlokomról. „Anna, nem mi választottuk ezeket a parcellákat. Kiosztották nekünk.”

„De te tudtad! Tudtad, hogy ez a parcella rossz, és nem mondtál semmit,” vádolt meg.

Felsóhajtottam, próbálva megőrizni a türelmemet. „Nem tudtam, Anna. Mindketten azt kaptuk, amit kaptunk. Ez csak szerencse kérdése.”

„Szerencse?” gúnyolódott. „Vagy talán csak a jobb parcellát akartad magadnak.”

A szavai fájtak. Mindig próbáltam igazságos lenni Annával, de ez a vád árulásnak tűnt. „Ez nem igaz, és te is tudod.”

„Akkor bizonyítsd be,” kihívott. „Cseréljünk parcellát.”

Meglepődtem. „Cseréljünk parcellát? De már annyi munkát fektettem az enyémbe.”

„És én is ugyanannyit az enyémbe, de nincs mit mutatnom érte,” válaszolta.

Megráztam a fejem. „Sajnálom, Anna, de ezt nem tehetem meg.”

Az arca megkeményedett. „Rendben. De ne számíts rá, hogy bármiben is segítek neked.”

Attól a naptól kezdve a kapcsolatunk hidegebbé vált. Régebben hétvégéket töltöttünk együtt a kertben, megosztva tippeket és élvezve egymás társaságát. Most alig beszéltünk. Anna neheztelése tapintható volt, és árnyékot vetett arra az örömre, amelynek közösnek kellett volna lennie.

Hónapok teltek el, és a helyzet csak rosszabbodott. Anna parcellája továbbra is terméketlen maradt kitartó erőfeszítései ellenére. Egyre visszahúzódóbbá és keserűbbé vált, míg én egyre bűntudatosabbnak éreztem magam valamiért, ami felett nem volt hatalmam.

Egy este, miközben éppen összepakoltam a szerszámaimat, észrevettem Annát egy padon ülve a parcellája közelében, bámulva a földet. Odamentem hozzá, remélve, hogy áthidalhatom köztünk a szakadékot.

„Anna,” kezdtem halkan, „nagyon sajnálom a parcelládat. Talán együtt találhatnánk módot arra, hogy javítsunk rajta?”

Fáradt szemekkel nézett fel rám. „Már túl késő,” mondta csendesen. „Úgy döntöttem, feladom a parcellámat.”

A szívem összeszorult. „Feladod? De szeretsz kertészkedni.”

„Már nem,” válaszolta közömbösen. „Most már csak fájdalmas.”

Szerettem volna vitatkozni vele, meggyőzni őt arról, hogy maradjon, de tudtam, hogy hiábavaló lenne. A kár már megtörtént.

Anna azon a héten elhagyta a közösségi kertet, és a kapcsolatunk soha nem állt helyre teljesen. Még mindig találkozunk családi összejöveteleken, de az egykor közeli kapcsolatunk eltűnt.

Végül a kert, amelynek közelebb kellett volna hoznia minket egymáshoz, csak eltávolított minket egymástól. És valahányszor ránézek a virágzó növényeimre, emlékeztet arra az árra, amit egy termékeny talajdarabért fizettünk.