„Anyukám meglátogatott, majd megjelent az anyósom is. Nem számítottam erre a drámára”

Öt éve vagyok házas Péterrel. Az egyetemen találkoztunk, gyorsan egymásba szerettünk, és nem sokkal a diplomaosztó után összeházasodtunk. Az életünk nagyrészt csodálatos volt, tele szeretettel és kölcsönös tisztelettel. Nemrégiben megszületett az első gyermekünk, egy gyönyörű kisfiú, akit Ádámnak neveztünk el. Bár Péterrel szinte mindenben egyetértünk, van egy terület, ahol folyamatosan küzdünk: az anyja, Katalin.

Kezdetektől fogva Katalinnal sosem láttuk egymást igazán egyformán. Mindig úgy éreztem, hogy sosem vagyok elég jó a fia számára. Legyen szó a főzésemről, a karrieremről vagy akár arról, hogyan díszítem az otthonunkat, Katalinnak mindig volt valami kritikus megjegyzése. Péter próbált közvetíteni, de gyakran úgy éreztem, mintha egy kötélhúzás közepén lenne.

Múlt szombaton anyukám, Anna jött el hozzánk, hogy meglátogassa az unokáját. Anyukámmal mindig is közel álltunk egymáshoz; ő az én támaszom és bizalmasom. Egy kellemes délutánt töltöttünk együtt, beszélgettünk és gyönyörködtünk Ádámban, amikor megszólalt a csengő. Legnagyobb meglepetésemre Katalin volt az.

Katalin szokása volt bejelentés nélkül betoppanni, de ezúttal valahogy más volt. Nyugtalanabbnak tűnt a szokásosnál. Amint belépett és meglátta anyukámat Ádámmal a karjában, az arca olyan vörös lett, amilyet még sosem láttam.

„Miért nem mondtad, hogy Anna is jön?” kérdezte Katalin ingerülten.

„Nem gondoltam, hogy szükséges,” válaszoltam nyugodtan, próbálva enyhíteni a helyzetet. „Anyu csak időt akart tölteni Ádámmal.”

Katalin gúnyosan felhorkant és forgatta a szemét. „Persze, mindig át akarja venni az irányítást.”

Anyukám, érezve a feszültséget, próbálta oldani a hangulatot. „Katalin, olyan jó látni téged! Kérsz egy teát?”

De Katalin nem volt vevő rá. „Nem, köszönöm,” vágta rá. „Csak az unokámat jöttem megnézni.”

Odasietett anyukámhoz és szinte kitépte Ádámot a karjából. Anyukám nagy szemekkel nézett rám, nyilvánvalóan megdöbbenve Katalin agresszióján.

„Katalin, kérlek,” mondtam próbálva megőrizni a hangom nyugalmát. „Erre semmi szükség.”

De Katalin figyelmen kívül hagyott. Elkezdett gügyögni Ádámnak, teljesen kizárva mindenki mást a szobából. Anyukám felállt, nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát.

„Azt hiszem, indulok,” mondta halkan. „Majd máskor visszajövök.”

Ahogy anyukám összeszedte a holmiját és elindult az ajtó felé, bűntudatot és szomorúságot éreztem. Ez egy boldog családi pillanat kellett volna legyen, de rémálommá vált.

Miután anyukám elment, Katalinhoz fordultam. „Ez teljesen felesleges volt,” mondtam, nem tudva elrejteni a csalódottságomat.

Katalin hideg szemekkel nézett rám. „Meg kell értened valamit,” mondta lassan. „Én is Ádám nagymamája vagyok. Ugyanolyan jogom van itt lenni, mint az anyádnak.”

Könnyek gyűltek a szemembe, de visszatartottam őket. „Ez nem jogokról szól,” mondtam halkan. „Ez tiszteletről szól.”

Katalin ismét gúnyosan felhorkant és visszafordult Ádámhoz. Péter ekkor lépett be a szobába, érezve a feszültséget.

„Mi folyik itt?” kérdezte, nézve ránk.

„Semmi,” mondta gyorsan Katalin. „Csak az unokámmal töltöm az időt.”

Péterre néztem, remélve, hogy átlát a színlelésen és támogat engem. De csak sóhajtott és megdörzsölte a halántékát.

„Próbáljunk megnyugodni,” mondta fáradtan.

Akkor tudtam meg, hogy ez nem fog jól végződni. A Katalinnal való megoldatlan feszültség olyan volt, mint egy időzített bomba, és fogalmam sem volt róla, mikor fog újra robbanni.

Ahogy ott ültem és néztem Katalint Ádámmal, mély rettegést éreztem. Ez az időszak életem egyik legboldogabb időszaka kellett volna legyen, de ehelyett úgy éreztem magam, mintha állandóan tojáshéjakon járnék.

Így hát a látogatás, amely annyi ígérettel indult, könnyekkel és csalódottsággal végződött. A Katalinnal való kapcsolatom feszült maradt, és nem tudtam lerázni azt az érzést, hogy a dolgok sosem fognak igazán jobbra fordulni.