„Egy nap az öcsém azt javasolta, hogy helyezzük apát egy idősek otthonába”

Győr egyik kisvárosában nőttünk fel az öcsémmel, Péterrel, és olyan különbözőek voltunk, mint az éj és a nappal. Én voltam a szorgalmas diák, mindig könyvekbe temetkezve, arról álmodozva, hogy ügyvéd leszek. Péter viszont minden buli középpontja volt, mindig barátokkal körülvéve, élvezve a pillanatot. A szüleink, különösen apa, büszkék voltak ránk a maguk módján, de ahogy felnőttünk, az útjaink még inkább eltértek.

Miután elvégeztem a jogi egyetemet, Budapestre költöztem, hogy egy neves ügyvédi irodában dolgozzak. Péter Győrben maradt, alkalmi munkákat vállalt és élvezte gondtalan életmódját. A különbségeink ellenére közel maradtunk egymáshoz, gyakran nosztalgiázva a gyerekkorunkról és a családi együttlétekről.

Néhány évvel ezelőtt édesanyánk váratlanul elhunyt. Mindannyiunkat mélyen megrázott a veszteség, de apát érintette a legjobban. Árnyéka lett önmagának, küzdött a gyásszal és a magánnyal. Próbáltam minél gyakrabban meglátogatni, de a munkám miatt nehéz volt. Péter, aki földrajzilag közelebb volt hozzá, átvette az elsődleges gondozó szerepét.

Egy hideg novemberi délután Péter váratlanul felhívott. „Szia nővérkém, beszélhetnénk? Apáról van szó,” mondta szokatlanul komoly hangon. Megbeszéltük, hogy hétvégén találkozunk a gyerekkori otthonunkban.

Amikor megérkeztem, Pétert a verandán ülve találtam, komorabbnak tűnt, mint valaha. „Mi történt?” kérdeztem, miközben a szívem hevesen vert.

Péter mély levegőt vett. „Azt hiszem, fontolóra kell vennünk, hogy apát egy idősek otthonába helyezzük,” mondta egyenesen.

Meglepődtem. „Mi? Miért? Hiszen nem is olyan idős!”

Péter megrázta a fejét. „Nem az életkoráról van szó. Hanem az állapotáról. Egyre rosszabb lett mióta anya meghalt. Elfelejt dolgokat, eltéved a saját házában, és néha még engem sem ismer fel.”

Gombóc nőtt a torkomban. „De ő az apánk. Nem hagyhatjuk csak úgy magára.”

Péter sóhajtott. „Nem azt mondom, hogy hagyjuk magára. Azt mondom, hogy kapja meg azt a segítséget, amire szüksége van. Már nem tudom egyedül csinálni.”

Órákig vitatkoztunk az előnyökről és hátrányokról, de bármennyire is próbált Péter meggyőzni, nem tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy eláruljuk apát. Úgy döntöttem, maradok néhány napig, hogy magam is lássam.

Másnap reggel apát a kedvenc karosszékében találtam, üres tekintettel bámulta a tévét. „Jó reggelt, apa,” mondtam vidáman.

Zavartan nézett rám. „Ki vagy te?”

A szívem összeszorult. „Én vagyok az, Emese. A lányod.”

Egy pillanatra felcsillant a felismerés a szemében, majd újra eltűnt. Olyan volt, mintha gyomorszájon vágtak volna.

A következő napokban még több ilyen szívszorító pillanatot éltem át. Apa elfelejtette hol van, anyu nevén szólított és még Pétert is megvádolta lopással. Nyilvánvaló volt, hogy több segítségre van szüksége annál, amit mi nyújtani tudunk.

Vonakodva beleegyeztem Péter javaslatába. Találtunk egy jó hírű idősek otthonát a közelben és megtettük az intézkedéseket. Az a nap, amikor apát átköltöztettük, életem egyik legnehezebb napja volt. Nem értette mi történik és folyamatosan azt kérdezte mikor mehet haza.

Ahogy teltek a hónapok, apa állapota tovább romlott. Egyre visszahúzódóbb és kevésbé reagáló lett. Látogatni őt fájdalmas volt; olyan érzés volt, mintha egy részem halványulna el.

Péterrel is eltávolodtunk egymástól. A bűntudat és a szomorúság olyan szakadékot teremtett közöttünk, amit nem tudtunk áthidalni. Mindketten tudtuk, hogy azt tettük, ami szükséges volt, de ettől nem lett könnyebb.

Végül nem volt boldog befejezés. Apa csendesen elhunyt egy téli éjszakán az idősek otthonában lévő szobájában. Péterrel ott álltunk a sírjánál, érezve döntéseink súlyát és családunk elvesztését.