„Apám egy új feleséget választott az unokái helyett. Nem hiszem el, hogy ezt tette velünk.”

Amikor apám, László, bejelentette, hogy 68 évesen újra megházasodik, megdöbbentem. Nemcsak az lepett meg, hogy újra szerelemre talált öt évvel anyám halála után, hanem az is, ahogyan az új kapcsolatát a családja, különösen az unokái elé helyezte.

Gyerekkoromban apám mindig a családunk támasza volt. Keményen dolgozott, hogy gondoskodjon rólunk, és mindig ott volt a fontos pillanatokban. Amikor anyám meghalt, összetört, de vigaszt talált az unokáival töltött időben. A gyerekeim imádták a nagypapájukat, és úgy tűnt, ő is új célt talált az életében általuk.

De minden megváltozott, amikor megismerkedett Évával. Éva egy életerős nő volt a hatvanas évei elején, tele energiával és élettel. Eleinte örültem neki. Megérdemelte a társaságot és a boldogságot. Azonban ahogy a kapcsolatuk haladt előre, világossá vált, hogy Éva nem osztozik a családunk iránti lelkesedésben.

Évának soha nem voltak saját gyerekei, és úgy tűnt, kevés érdeklődést mutatott aziránt, hogy nagymama szerepet töltsön be. Apámmal egyre több időt töltöttek utazással és kevesebbet velünk. A családi összejövetelek ritkává váltak, és amikor mégis megtörténtek, Éva gyakran talált kifogásokat, hogy korán távozzon vagy egyáltalán ne vegyen részt.

A végső csepp az volt, amikor apám bejelentette, hogy Évával Budapestre költöznek. Élvezni akarták aranyéveiket egy pezsgőbb környezetben, távol a vidéki élet nyugalmától. Ez a költözés azt jelentette, hogy a gyerekeim ritkán láthatják majd a nagypapájukat, és ez árulásnak tűnt.

Próbáltam beszélni apámmal arról, hogyan érzek, de elhárította az aggodalmaimat. Azt mondta, megérdemli a boldogságot, és támogatnom kellene az új életét. Fájt ezt hallani, mert úgy éreztem, Évát választja helyettünk.

A költözés gyorsan megtörtént. Apám eladta a családi házat és összepakolta a holmiját. Az a nap, amikor elment, életem egyik legnehezebb napja volt. A gyerekeim nem igazán értették, miért megy el a nagypapájuk, és nehezen tudtam megmagyarázni nekik.

Budapesten apám és Éva látszólag élték legjobb életüket. Néha küldtek képeslapokat és fotókat kalandjaikról, de ez nem volt ugyanaz, mint amikor itt volt velünk. A távolság nemcsak fizikailag nőtt meg közöttünk, hanem érzelmileg is.

Az ünnepek különösen nehézzé váltak. A karácsony régen az egész család összejövetelét jelentette, de most üresnek tűnt apám jelenléte nélkül. A gyerekeim hiányolták a nagypapájuk történeteit és nevetését, én pedig azt a családi egységet hiányoltam, ami valaha megvolt.

Próbáltam nyitva tartani a kommunikációs csatornákat, de világos volt, hogy apám prioritásai megváltoztak. Ritkán hívott fel minket, és amikor mégis megtette, beszélgetéseink rövidek és felszínesek voltak. Úgy éreztem, nemcsak apámat veszítettem el, hanem egy darabot a családi történelmünkből is.

Ahogy telt az idő, rájöttem, hogy nem tudom megváltoztatni apám döntéseit. Meghozta a saját döntését, és el kellett fogadnom azt, bármennyire is fájt. Arra koncentráltam, hogy új hagyományokat teremtsek a saját családommal és próbáltam betölteni az általa hagyott űrt.

De a fájdalom soha nem múlt el teljesen. Minden alkalommal, amikor láttam egy fotót apámról és Éváról boldogan élvezve új életüket, emlékeztetett arra, amit elveszítettünk. A gyerekeim úgy nőttek fel, hogy nem volt szoros kapcsolatuk a nagypapájukkal, és nem tudtam nem érezni a veszteséget azért, ami lehetett volna.

Végül apám döntése, hogy új házasságát a családja elé helyezte, maradandó hatást gyakorolt mindannyiunkra. Fájdalmas lecke volt az elfogadásról és annak felismeréséről, hogy néha az emberek olyan döntéseket hoznak, amelyek fájdalmat okoznak azoknak is, akiket szeretnek.