„Azt szeretném, ha mostohalányom maga döntene arról, hogy a nagymamájához költözik-e”

Amikor összeházasodtam Jánossal, tudtam, hogy nem lesz könnyű összekovácsolni a családjainkat. Volt egy lánya az előző házasságából, Emília, aki akkor mindössze nyolc éves volt. Jánossal két közös gyermekünk született, és a háztartásunk tele volt élettel. Ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, hogy Emília talán jobban járna, ha a nagymamájánál élne.

Emília édesanyja nagyon fiatalon elhunyt, és a nagymamája, János anyja mindig is fontos szerepet játszott az életében. Csak néhány várossal arrébb lakott, és tágas otthona volt nagy kerttel, ahol Emília szeretett játszani. Amikor Emília meglátogatta a nagymamáját, mindig boldogabbnak és nyugodtabbnak tűnt.

Otthon más volt a helyzet. Két fiatalabb testvér figyelmet követelt, és a saját feladataim is egyre csak gyűltek, így egyre nehezebbnek találtam, hogy Emíliának megadjam a szükséges időt és törődést. János sokat dolgozott, és bár nagyon szerette Emíliát, nem tudott annyit jelen lenni, amennyit szeretett volna. Próbáltam a legjobbat nyújtani, de gyakran éreztem magam túlterheltnek.

Emília csendes gyerek volt, ritkán panaszkodott. De láttam a szomorúságot a szemében, amikor engem figyelt a kisebb testvéreivel. Visszahúzódott a szobájába, és könyvekbe vagy rajzolásba merült el, olyan tevékenységekbe, amelyek nem igényeltek sok interakciót. Aggódtam, hogy elhanyagoltnak és kívülállónak érzi magát a mi nyüzsgő háztartásunkban.

Egy este, miután lefektettük a kisebb gyerekeket, leültem Jánossal megbeszélni az aggodalmaimat. „János,” kezdtem tétován, „azt gondolom Emíliáról. Úgy érzem, talán boldogabb lenne anyukádnál élni.”

János meglepetten nézett rám. „Miért gondolod ezt?”

„Olyan sokkal nyugodtabb és boldogabb ott,” magyaráztam. „És itt minden zajló dolog mellett aggódom, hogy nem adjuk meg neki azt a figyelmet, amire szüksége van.”

János sóhajtott és végigsimított a haján. „Tudom, hogy nehéz,” ismerte el. „De nem akarom, hogy úgy érezze, eltaszítjuk.”

„Én sem akarom,” mondtam gyorsan. „De talán hagynunk kellene őt dönteni. Ha velünk akar maradni, megoldjuk. De ha kényelmesebben érzi magát anyukádnál, tiszteletben kell tartanunk ezt.”

Megállapodtunk abban, hogy beszélünk Emíliával erről. Másnap leültünk vele a nappaliban. „Emília,” kezdte János gyengéden, „gondolkodtunk azon, hogyan mennek a dolgok itthon. Azt szeretnénk, ha boldog lennél és szeretve éreznéd magad.”

Emília nagy szemekkel nézett ránk, nem tudva hová vezet ez a beszélgetés.

„Arra gondoltunk,” folytattam én, „hogy talán több időt tölthetnél a nagymamádnál. Akár ott is élhetnél, ha szeretnéd.”

Emília szeme megtelt könnyekkel, és lenézett a kezére. „Nem akartok itt engem?” kérdezte halkan.

A szívem összeszorult a szavai hallatán. „Ó, drágám, egyáltalán nem erről van szó,” mondtam gyorsan. „Nagyon szeretünk téged. Csak azt akarjuk, hogy boldog legyél.”

Emília lassan bólintott, de nem mondott többet.

A következő hetekben időt adtunk Emíliának gondolkodni. Néhány hétvégét a nagymamájánál töltött, és minden alkalommal hazatérve egyre inkább bizonytalannak tűnt. Végül egy este eljött hozzánk a döntésével.

„Azt hiszem, a nagymamával szeretnék élni,” mondta halkan.

Jánossal szorosan megöleltük őt, biztosítva arról, hogy szeretjük őt és ez a döntés nem változtat ezen. De ahogy Emília összepakolta dolgait és átköltözött a nagymamájához, nem tudtam lerázni magamról a kudarc érzését. Vajon jól döntöttünk? Túl könnyen feladtuk?

Hónapok teltek el, és bár Emília boldogabbnak tűnt a nagymamájánál, az otthonunk üresebbnek érződött nélküle. Gyakran látogattuk meg őt, de már nem volt ugyanaz. Az erősíteni kívánt kötelék feszültnek és távolinak tűnt.

Végül Emília költözése nem hozta meg azt a békét, amit reméltünk. Mindannyiunkban maradt egy tartós veszteségérzet és bizonytalanság afelől, hogy helyesen döntöttünk-e.