„Lányom és Vőm az Örökségről Beszéltek – A Családi Otthonunk. Eladná: Talán Inkább a Fiamra Kellene Hagynom”

Ahogy a nap lement a kisvárosunk dombjai mögött, a férjemmel a szeretett otthonunk verandáján ültünk, teát kortyolgatva és az elmúlt évekről nosztalgiázva. A nyugdíjas évek kedvesen bántak velünk, lassabb tempót és azt a nyugalmat kínálva, amire mindig is vágytunk. Gyermekeink, Anna és Péter, már felnőttek és saját családjaik vannak, az ország különböző részein élnek. Büszkék voltunk rájuk, de hiányzott, hogy közel legyenek hozzánk.

Otthonunk több volt, mint egy ház; egy szentély volt, tele nevetéssel, szeretettel és olykor könnyekkel teli emlékekkel. Keményen dolgoztunk azért, hogy ezt az életet felépítsük, minden fillért megspórolva, hogy aranyéveinket kényelemben élvezhessük. De ahogy öregedtünk, egyre inkább foglalkoztatott minket a kérdés, mi lesz az otthonunkkal, ha már nem leszünk.

Egy hétvégén Anna és a férje, Tamás meglátogattak minket. Ritka élvezet volt velük lenni, és minden pillanatot megbecsültünk. Azonban egy csendes délutánon a verandán meghallottam egy beszélgetést, ami nyugtalanított.

„Szerintem el kellene adnunk a házat, ha anya és apa már nem lesznek,” mondta Anna Tamásnak. „Túl messze van mindentől, és fenntartani is macerás lenne.”

Tamás bólintott egyetértően. „A pénzt felhasználhatnánk adósságok kifizetésére vagy valami közelebbi befektetésre.”

A szavaik fájtak. Az a gondolat, hogy szeretett otthonunkat úgy adják el, mint egy régi bútordarabot, szívszorító volt. Tudtam, hogy Anna gyakorlatias és mindig a jövőre gondol, de ez volt a mi hagyatékunk, egy hely, ahol a családunk nőtt és virágzott.

Aznap este megosztottam aggodalmaimat a férjemmel. „Talán inkább Péterre kellene hagynunk a házat,” javasoltam. „Mindig szerette ezt a helyet és értékelte a történelmét.”

A férjem sóhajtott, szemei ugyanazt a szomorúságot tükrözték, amit én is éreztem. „Nehéz döntés. Mindkettőjükhöz igazságosak akarunk lenni.”

Az elkövetkező napok elmélkedéssel és csendes beszélgetésekkel teltek. Mindkét gyermekünket nagyon szerettük és biztosítani akartuk, hogy gondoskodva legyenek róluk, ha már nem leszünk. De az a gondolat, hogy otthonunkat ilyen könnyedén eladják, nem hagyott nyugodni.

Ahogy telt az idő, Anna látogatásai ritkábbak lettek, hívásai pedig szórványosabbak. Péter viszont igyekezett meglátogatni minket, amikor csak tudott, gyermekeit is elhozva, hogy élvezzék a vidéket. Játszottak a kertben, ahogy Anna és Péter is tették fiatalon.

Egy este, miközben Péter segített nekem a kertben, megszólalt. „Anya, tudom, hogy te és apa azon gondolkodtok, mi legyen a házzal. Csak azt akarom mondani, hogy bárhogy is döntötök, támogatni foglak titeket.”

Szavai megnyugtatóak voltak, mégis újabb réteget adtak döntésünk összetettségéhez. Tudtuk, hogy Péter annyira becsülné az otthont, mint mi magunk is tettük, de nem akartunk viszályt szítani közte és Anna között.

Végül úgy döntöttünk, hogy nem hozunk elhamarkodott döntéseket. Az élet kiszámíthatatlan, és talán a körülmények változnak majd. De mélyen legbelül nem tudtam elhessegetni azt az érzést, hogy szeretett otthonunk talán mégsem marad meg a családban.