„Nincs többé anyád,” kiáltotta az anyósa, majd könnyekben tört ki

János mindig is közel állt az anyósához, Ilonához. Amióta feleségül vette Emesét, Ilona úgy kezelte őt, mintha a saját fia lenne. Olyan kötelék volt köztük, ami ritka és értékes. János gyakran fordult Ilonához tanácsért, legyen szó karrierválasztásról vagy személyes dilemmákról.

Egy napfényes délután János úgy döntött, meglátogatja Ilonát. Éppen előléptették a munkahelyén, és meg akarta osztani vele a jó hírt. Ahogy belépett a hangulatos budapesti lakásba, a frissen sült sütemények ismerős illata fogadta.

„Anya, te vagy a legjobb a világon,” mondta János, szorosan megölelve Ilonát. „Mindent megteszek, hogy mosolyogni lássalak.”

Ilona szeme könnybe lábadt. Mindig is erős nő volt, de János szavai mélyen megérintették a lelkét. Azóta küzdött a magánnyal, hogy néhány éve elvesztette a férjét. János szeretete és törődése betöltötte az életében tátongó űrt.

„Köszönöm, János,” válaszolta Ilona remegő hangon. „El sem tudod képzelni, mennyit jelent ez nekem.”

Ahogy leültek élvezni a süteményeket és a kávét, János észrevette, hogy Ilona viselkedése megváltozott. Távolinak tűnt, mintha gondolataiba merült volna. Próbálta felvidítani munkahelyi vicces történetekkel, de Ilona nevetése üres volt.

„Minden rendben van, Anya?” kérdezte János aggódva.

Ilona mély levegőt vett és könnyes szemmel nézett Jánosra. „János, van valami, amit el kell mondanom,” kezdte. „Emeséről van szó.”

János szíve kihagyott egy ütemet. Emese furcsán viselkedett az elmúlt hónapokban, de ő ezt a munkahelyi stressznek tulajdonította. Előrehajolt, kíváncsian várva, mit mond Ilona.

„Emese mással találkozgat,” vallotta be Ilona megtörten. „Néhány hete tudtam meg és szembesítettem vele. Mindent bevallott.”

János úgy érezte, mintha kihúzták volna alóla a talajt. Nem akarta elhinni, amit hallott. Emese, a szerető felesége elárulta őt. Düh és fájdalom öntötte el, de próbált nyugodt maradni Ilona kedvéért.

„Miért nem mondtad el hamarabb?” kérdezte János remegő hangon.

„Nem akartalak bántani,” válaszolta Ilona könnyeivel küszködve. „Azt hittem, talán észhez tér és véget vet ennek. De úgy tűnik, komolyan gondolja ezt a másik férfit.”

János agya zakatolt az információ feldolgozásával. Érzelmek kavalkádja tombolt benne—düh Emese iránt, szomorúság a tönkrement házasságuk miatt és hála Ilona őszinteségéért.

„Beszélnem kell Emesével,” mondta végül János felállva. „Köszönöm, hogy elmondtad, Anya.”

Ilona bólintott, arcán mély szomorúság tükröződött. „Nagyon sajnálom, János,” suttogta. „Bárcsak másképp lenne.”

János kábultan vezetett haza, fejében újra és újra visszhangzottak Ilona szavai. Amikor belépett a házba, Emesét a kanapén találta ülve, ahogy a telefonját böngészte.

„Beszélnünk kell,” mondta János hideg és távoli hangon.

Emese felnézett, meglepődve a hangnemén. „Mi a baj?” kérdezte.

„Tudok a másik férfiról,” válaszolta János egyenesen.

Emese arca elsápadt, ahogy felfogta a helyzet súlyosságát. Próbálta magyarázni magát, de János túl sértett volt ahhoz, hogy meghallgassa. A vitájuk gyorsan elfajult, és nemsokára Emese kiviharzott a házból.

János leült a kanapéra, teljesen legyőzötten érezte magát. Nemcsak a feleségét veszítette el, hanem azt a biztonságot és boldogságot is, amit valaha ismert. Ahogy az üres szobát bámulta, mély veszteségérzet kerítette hatalmába.

Ilona szavai visszhangoztak az elméjében: „Nincs többé anyád.” Abban a pillanatban János rájött, hogy nemcsak a házasságát veszítette el—elvesztett egy darabot önmagából is.