„A Fiunk Kiadta a Házunkat Engedély Nélkül: Egy Faházba Költöztünk, és Most Küszködünk”

Huszonhárom évesen házasodtunk össze. Akkor már terhes voltam. Éppen befejeztük a pedagógiai diplománkat. A családjaink nem voltak gazdagok, így keményen kellett dolgoznunk, hogy megéljünk. Kihagytam a szülési szabadságot, és a tápszeres etetést választottam. Akár a stressz miatt, akár más okból, innen kezdtek rosszra fordulni a dolgok.

A fiunk, Jakub, egészségesen és erősen született. Örültünk, de egyben túlterheltek is voltunk. Az egyensúlyozás a munka és a szülői feladatok között állandó küzdelem volt. Egy szerény kétszobás házban éltünk egy csendes környéken Krakkóban. Nem volt sok, de a miénk volt.

Ahogy Jakub nőtt, ígéretesnek mutatkozott az iskolában és a sportban is. Büszke szülők voltunk, mindig szurkoltunk neki a pálya széléről. De ahogy belépett a tinédzserkorba, a dolgok változni kezdtek. Távolságtartóbbá és lázadóbbá vált. Tipikus tinédzserkori dühnek tulajdonítottuk, és reméltük, hogy elmúlik.

Amikor Jakub betöltötte a tizennyolcat, úgy döntött, hogy egy másik városban folytatja az egyetemet. Támogattuk a döntését, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy kölcsönöket kellett felvennünk és még jobban megszorítanunk a nadrágszíjat. Azt akartuk, hogy megkapja azokat a lehetőségeket, amiket mi sosem kaptunk meg.

Miután Jakub elment az egyetemre, a ház üresnek tűnt. A férjemmel, Tomasszal úgy döntöttünk, hogy kisebb lakásba költözünk egy kis faházba az erdőben, amit a nagyszüleimtől örököltünk. Békés hely volt, tökéletes a nyugdíjas éveinkre. A házat Jakubra hagytuk, gondolván, hogy szüksége lehet rá a szünetek alatt vagy diploma után.

Egy év telt el, és ritkán hallottunk Jakubról. Elfoglalt volt a tanulmányaival és az új barátaival. Hiányzott nekünk, de megértettük, hogy saját életét építi. Egy nap váratlanul hívást kaptunk egy krakkói szomszédunktól.

„Tudtátok, hogy kiadtátok a házatokat?” – kérdezte.

Meglepődtünk. Nem adtunk engedélyt Jakubnak arra, hogy kiadja a házat. Azonnal felhívtuk őt.

„Jakub, mi folyik itt? Miért van kiadva a házunk?” – követelte Tomasz.

Jakub közömbösen hangzott. „Szükségem volt egy kis plusz pénzre az iskolához, ezért találtam bérlőket.”

„Anélkül, hogy megkérdeztél volna minket?” – hitetlenkedtem.

„Nem gondoltam volna, hogy nagy ügy lesz,” – válaszolta.

Dühösek voltunk, de egyben megbántottak is. Hogyan tehette ezt velünk a fiunk anélkül, hogy konzultált volna velünk? Megbíztunk benne az otthonunkkal kapcsolatban, és ő visszaélt ezzel a bizalommal.

Úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk Krakkóba, hogy szembenézzünk a bérlőkkel és rendezzük a dolgokat. Amikor megérkeztünk, egy fiatal párt találtunk ott élni a babájukkal. Egyéves bérleti szerződést írtak alá Jakubbal, és fogalmuk sem volt a helyzetünkről.

Legyőzötten tértünk vissza a faházba. A bérleti díj közvetlenül Jakub számlájára ment, és jogilag nem tudtuk kilakoltatni a bérlőket anélkül, hogy megszegnénk a szerződést. Csapdába estünk.

A békés nyugdíjas éveink anyagi küzdelemmé váltak. A faház javításra szorult, amit nem engedhettünk meg magunknak, és megtakarításaink fogytak. Próbáltunk újra beszélni Jakubbal, de nem válaszolt.

Hónapok teltek el, és kapcsolatunk Jakubbal tovább romlott. Elárulva és elhagyatva éreztük magunkat saját fiunktól. A stressz rányomta bélyegét az egészségünkre és házasságunkra is. Tomasz és én gyakrabban veszekedtünk, mindketten egymást hibáztatva azért, mert túlságosan megbíztunk Jakubban.

Végül nem maradt más választásunk, mint elfogadni a helyzetünket. Az álmunk egy békés nyugdíjas életről szertefoszlott, helyette anyagi nehézségek és érzelmi viharok jöttek. Szerettük fiunkat, de tettei mély sebet hagytak bennünk, ami talán sosem gyógyul be.