„Nem fogok vigyázni az öcsémre,” kiáltotta a nagyobbik lány
Szokásos szombat reggel volt a Kovács családnál. A napfény ragyogott be a konyhaablakon, meleg fényt vetve a reggelizőasztalra. Anna, a nagyobbik lány, éppen a telefonját böngészte, míg az öccse, Peti, a padlón játszott a kisautóival.
Az anyjuk, Éva, sürgött-forgott a konyhában, készítette a reggelit. Rápillantott az órára, és rájött, hogy késésben van a hétvégi műszakjáról a kórházban. Éva ápolónőként dolgozott, és gyakran kellett hétvégén otthon hagynia a gyerekeit.
„Anna, ma vigyáznod kellene Petire,” mondta Éva, próbálva nyugodt maradni.
Anna felnézett a telefonjából, arca frusztrációtól eltorzult. „Nem fogok vigyázni az öcsémre,” kiáltotta. „Terveim vannak a barátaimmal!”
Éva sóhajtott, érezve a felelősség súlyát. Tudta, hogy Anna nagyon várta már, hogy a barátaival lehessen, de nem volt más választása. Az apjuk anyja, Nagyi Kovács közel lakott ugyan, de ritkán foglalkozott a gyerekekkel. Mindig túl elfoglalt volt a saját életével ahhoz, hogy segítsen. Másrészt Éva anyja az ország másik végén élt, és csak néhányszor találkoztak egy évben.
„Anna, kérlek,” könyörgött Éva. „Nagyon szükségem van ma a segítségedre. Ígérem, kárpótollak érte.”
De Anna hajthatatlan volt. „Nem, anya! Ez nem fair! Mindig nekem kell vigyáznom Petire. Miért nem találsz valaki mást?”
Éva bűntudatot érzett. Tudta, hogy Anna mostanában sok felelősséget vállalt magára, de nem volt senki más, akire számíthatott volna. Mély levegőt vett és megpróbált érvelni a lányával.
„Anna, megértem, hogy frusztrált vagy, de most egyszer szükségem van rád. Petinek szüksége van rád.”
Anna szemei könnybe lábadtak a düh és a neheztelés miatt. „Mindig ezt mondod! Elegem van abból, hogy mindig én vagyok a felelős. Én is szeretnék élni!”
Éva szíve összeszorult, ahogy látta lányát kiviharzani a konyhából. Tudta, hogy Annának minden joga megvan így érezni, de nem tudott változtatni a helyzetükön.
Nehéz szívvel fejezte be Éva a reggeli készítését és leült az asztalhoz Petivel. Próbált bátor arcot vágni fia előtt, de belül úgy érezte, kudarcot vall anyaként.
A nap folyamán Anna a szobájában maradt és nem volt hajlandó kijönni. Éva sikerült elfoglalnia Petit, de nyilvánvaló volt, hogy hiányolta nővére társaságát. A ház feszült és csendes volt Anna szokásos csacsogása nélkül.
Mire Éva este visszatért a műszakjából, fizikailag és érzelmileg is kimerült volt. Annát találta a kanapén ülve, üres tekintettel bámulva a tévét.
„Anna,” mondta Éva halkan, leülve lánya mellé. „Sajnálom, hogy ennyi nyomást helyeztem rád. Tudom, hogy ez nem fair.”
Anna először nem válaszolt, de végül anyjára nézett. „Csak egy normális tinédzser szeretnék lenni, anya. Nem akarok mindig Peti bébiszittere lenni.”
Éva bólintott, megértve lánya érzéseit. „Tudom, drágám. Megpróbálok jobb megoldást találni. De most azzal kell boldogulnunk, amink van.”
Anna sóhajtott és anyjára támaszkodott. „Bárcsak más lenne minden.”
Éva átölelte lányát, érezve helyzetük súlyát. Bárcsak jobbá tehetné Annának és Petinek az életet, de most csak annyit tehetett, hogy szorosan magához ölelte őket és remélte egy fényesebb jövőt.