„Miután az apósom elhunyt, az anyósom beköltözést kért: De csak 55 éves – Túl fiatal ahhoz, hogy az öregkorra gondoljon”
Amikor az apósom tavaly váratlanul elhunyt, az egész családot sokkolta a hír. Ő volt az a kapocs, ami összetartott minket, és a hiánya nehezen pótolható űrt hagyott maga után. Az anyósom, Katalin, viselte a legnehezebben. Csak 55 éves volt, de úgy kezdett viselkedni, mintha sokkal idősebb lenne, folyamatosan arról beszélve, mennyire magányos és betegnek érzi magát.
Eleinte együtt éreztem vele. Egy házastárs elvesztése sosem könnyű, és megértettem, hogy időre van szüksége a gyászhoz. De ahogy teltek a hónapok, a viselkedése egyre aggasztóbbá vált. Naponta többször hívta fel a férjemet, Pétert, panaszkodva az egészségére és arra, hogy senki sem törődik vele. Még váratlanul is megjelent nálunk, gyakran órákig maradva.
Egy este Katalin leültetett minket, és megkérdezte, beköltözhet-e hozzánk. Azt mondta, nem bírja tovább a magányt, és szüksége van a család közelségére. Meglepődtem. A házunk nem volt elég nagy ahhoz, hogy kényelmesen befogadjon még egy embert, és tudtam, hogy ez megterhelné a házasságunkat. De Péter komolyan fontolgatta a dolgot.
„Ő az anyám,” mondta később azon az estén, amikor kettesben voltunk. „Most szüksége van ránk.”
„De csak 55 éves,” érveltem. „Túl fiatal ahhoz, hogy az öregkorra gondoljon. Élnie kellene az életét, nem pedig hozzánk költöznie.”
Péter nem így látta. Bűntudata volt amiatt, hogy nem lehetett mellette gyakrabban, és úgy hitte, hogy ha beköltözik hozzánk, az javítana a helyzeten. Az aggályaim ellenére vonakodva beleegyeztem, hogy ideiglenesen nálunk maradjon.
Az első néhány hét kezelhető volt. Katalin segített a ház körül és még vacsorát is főzött néhányszor. De hamarosan növekedtek az igényei. Azt akarta, hogy minden szabadidőnket vele töltsük, és ha nem tettük meg, duzzogott és passzív-agresszív megjegyzéseket tett arról, hogy nem törődünk vele.
Az egykor békés otthonunk csatatérré vált. Péterrel folyamatosan veszekedtünk arról, hogyan kezeljük az anyját. Azzal vádolt engem, hogy érzéketlen vagyok, míg én úgy éreztem, hogy hagyja magát manipulálni általa. A köztünk lévő feszültség nőtt, és a kapcsolatunk kezdett tönkremenni.
Egy éjszaka egy újabb heves vita után úgy döntöttem, nem bírom tovább. Megmondtam Péternek, hogy vagy az anyjának kell elköltöznie vagy nekem. Rám nézett dühösen és szomorúan vegyes tekintettel, de nem mondott semmit.
Másnap reggel összepakoltam egy táskát és elmentem. Néhány napig egy barátomnál maradtam abban a reményben, hogy a külön töltött idő ráébreszti Pétert arra, milyen komoly a helyzet. De amikor hazatértem, semmi sem változott. Katalin még mindig ott volt, és Péter távolságtartóbbnak tűnt mint valaha.
Még néhány hónapig próbáltam működtetni a dolgot, de a kár már megtörtént. A házasságunk széthullott, és egyikünk sem tudta hogyan javítsa meg. Végül úgy döntöttünk, hogy különválunk.
Katalin még mindig Péterrel él, és amit hallottam róla, ugyanolyan követelőző mint valaha. Ami engem illet, próbálom újraépíteni az életemet anélkül a folyamatos stressz és feszültség nélkül, ami normává vált számomra.
Visszatekintve bárcsak másképp alakultak volna a dolgok. De néha bármennyire is próbálkozol működtetni valamit, egyszerűen nem sikerül.