„A Szomszéd, Aki Mindig Bekopogott Finomságokért”

Emese éppen beköltözött új lakásába egy csendes budapesti környéken. Frissen végzett az egyetemen, és első munkáját kezdte ápolóként a helyi kórházban. Izgatott volt élete új fejezete miatt. A lakás kicsi volt, de otthonos, és ez volt minden, amit szerény fizetéséből megengedhetett magának. Szülei segítettek neki a kaucióval, és eltökélt volt, hogy innentől egyedül boldogul.

Egy napos délután, miközben Emese az utolsó dobozait pakolta ki, kopogást hallott az ajtón. Kinyitotta, és egy idős hölgy állt ott meleg mosollyal az arcán.

„Szia, kedvesem! Tóthné vagyok, a szomszédod a folyosó túloldaláról,” mondta vidáman az asszony. „Csak üdvözölni akartalak az épületben.”

Emese visszamosolygott, hálás volt a barátságos gesztusért. „Köszönöm, Mrs. Tóth. Örülök, hogy megismerhetem.”

Mrs. Tóth szeme csillogott, miközben körülnézett Emese lakásában. „Látom, még rendezkedsz. Ha bármire szükséged van, ne habozz szólni.”

A következő hetekben Mrs. Tóth időnként átjött beszélgetni vagy házi sütiket hozott. Emese értékelte a társaságot és élvezte a beszélgetéseiket. Azonban nem telt el sok idő, mire Mrs. Tóth látogatásai más hangulatot öltöttek.

Egy este, amikor Emese vacsorát készített egy hosszú kórházi műszak után, ismét kopogást hallott az ajtón. Kinyitotta, és Mrs. Tóth állt ott várakozó arccal.

„Szia, Emese! Van valami nassolnivalód? Kicsit éhes vagyok,” kérdezte Mrs. Tóth.

Emese meglepődött, de bólintott. „Persze, van néhány chips és süti. Hozom neked.”

Mrs. Tóth arca felragyogott, amikor Emese átadta neki a chipses zacskót és néhány sütit. „Köszönöm, kedvesem! Olyan aranyos vagy.”

Ez rendszeressé vált. Néhány naponta Mrs. Tóth bekopogott Emese ajtaján, nassolnivalót vagy finomságokat kérve. Eleinte Emese nem bánta a megosztást, de ahogy telt az idő, kezdett teher lenni számára. Az élelmiszer-költségvetése szűkös volt, és nem engedhette meg magának, hogy folyamatosan ételt adjon.

Egy este, egy különösen fárasztó munkanap után Emese ismét hallotta az ismerős kopogást. Sóhajtott és kinyitotta az ajtót, ahol ismét Mrs. Tóth állt.

„Szia, Emese! Van még azokból a finom sütikből?” kérdezte Mrs. Tóth reménykedő mosollyal.

Emese mély levegőt vett és próbálta gyengéden elmagyarázni. „Mrs. Tóth, nagyon sajnálom, de nem tudok mindig nassolnivalót adni. A költségvetésem elég szűkös.”

Mrs. Tóth mosolya elhalványult, helyét csalódottság és sértettség vette át. „Ó, értem. Nem gondoltam volna, hogy ez ekkora probléma.”

Bűntudattal és frusztrációval teli Emese bólintott. „Sajnálom, de vigyáznom kell a kiadásaimra.”

Mrs. Tóth szó nélkül távozott, és Emese megbánást érzett. Napokig nem látta Mrs. Tóthot utána, és amikor összefutottak a folyosón, az idős nő alig vette tudomásul őt.

Ahogy hetek hónapokká váltak, Emese észrevette, hogy Mrs. Tóth látogatásai teljesen megszűntek. Egyszerre érzett megkönnyebbülést és szomorúságot. Hiányoztak neki a beszélgetéseik, de tudta, hogy nem tudja támogatni valaki mást, amikor ő maga is küzdött.

Egy nap, amikor Emese munkába indult, mentőt látott parkolni az épület előtt. Szíve összeszorult, amikor rájött, hogy Mrs. Tóthért jöttek. Később megtudta egy másik szomszédtól, hogy Mrs. Tóthot alultápláltság és elhanyagoltság miatt vitték kórházba.

Emese mély bűntudatot és szomorúságot érzett. Próbált határokat szabni, de nem vette észre, mennyire támaszkodott rá Mrs. Tóth nemcsak nassolnivalókért.

Végül Emese kemény leckét tanult a kedvesség és felelősség összetettségéről. Továbbra is a lakásában élt, de magával hordozta ezt a tapasztalatot, mindig azon tűnődve, vajon tehetett volna-e többet.