„10 éve vagyok házas. Hogyan mutathatnám meg a férjemnek, hogy nem csak a család házvezetőnője vagyok?”
Anna mindig is szeretetteljes, kölcsönös tiszteleten alapuló és megosztott felelősségekkel teli életet képzelt el. Egy kis magyar faluban nőtt fel, ahol látta, hogy szülei együtt dolgoznak a háztartás fenntartásán. Édesanyja tanárnő volt, édesapja pedig egy helyi gyárban dolgozott. Mindketten egyenlően hozzájárultak a családhoz, és Anna csodálta a partnerségüket.
Amikor Anna megismerkedett Péterrel az egyetemen, úgy érezte, megtalálta a tökéletes párját. Péter ambiciózus volt, sármos, és úgy tűnt, osztja az értékeit. Az egyetem elvégzése után nem sokkal összeházasodtak, és egy budapesti külvárosba költöztek. Péter egy jól fizető állást kapott a pénzügyi szektorban, míg Anna részmunkaidős grafikusként dolgozott, remélve, hogy egyensúlyba tudja hozni a munkát és a családi életet.
A házasságuk első néhány éve boldogságban telt. Anna élvezte az új otthonuk berendezését, a főzést és Péter támogatását, ahogy az a vállalati ranglétrán haladt felfelé. Úgy hitte, közösen építik az életüket. Azonban az idő múlásával a dinamika kezdett megváltozni.
Péter munkája egyre megterhelőbbé vált, és hosszú órákat töltött az irodában. Anna részmunkaidős munkája otthoni szabadúszóvá vált, hogy kezelni tudja a háztartási feladatokat és gondoskodjon két gyermekükről, Liliről és Márkról. Ami ideiglenes megoldásnak indult, hamarosan állandó elvárássá vált.
Anna mindent maga csinált – főzés, takarítás, mosás, bevásárlás, a gyerekek házi feladatának segítése és időbeosztásuk kezelése. Péter viszont úgy tűnt, azt hiszi, hogy anyagi hozzájárulása elegendő. Ritkán segített otthon és gyakran elutasította Anna segítségkéréseit.
„Úgy érzem, fuldoklom,” vallotta be Anna barátnőjének, Zsófinak egy délután kávézás közben. „Szeretem a családomat, de nem jelentkeztem arra, hogy mindenki házvezetőnője legyek.”
Zsófi együttérzően bólintott. „Beszéltél már Péterrel arról, hogyan érzel?”
„Próbáltam,” sóhajtott Anna. „De mindig azt mondja, hogy túl fáradt vagyok vagy hogy túlreagálom. Azt hiszi, mert keményen dolgozik a munkahelyén, nem kell semmit csinálnia otthon.”
Anna úgy döntött, más megközelítést alkalmaz. Elkezdett listát készíteni az összes napi háztartási feladatról, amit elvégezett, és egy este vacsora után bemutatta Péternek.
„Péter, ezt látnod kell,” mondta, miközben átnyújtotta neki a listát. „Ez mindaz, amit minden nap csinálok. Szükségem van a segítségedre.”
Péter röviden rápillantott a listára, majd félretette. „Anna, értékelem amit csinálsz, de az én munkám is stresszes. Nem tudnál valakit felbérelni segítségnek, ha ez túl sok?”
Anna frusztrációt érzett. „Nem csak a feladatokról van szó, Péter. Arról van szó, hogy úgy érezzem magam, mintha partnerek lennénk ebben a házasságban. Szükségem van rá, hogy jobban részt vegyél.”
De Péter válasza mindig ugyanaz volt – túl elfoglalt volt, túl fáradt vagy túl stresszes.
Hónapokból évek lettek, és Anna elégedetlensége nőtt. Láthatatlannak és megbecsülés nélkülinek érezte magát. Az a szeretet és tisztelet, amit valaha Péter iránt érzett, elhalványult a frusztráció és csalódottság érzései mellett.
Egy este, miután újabb vita alakult ki a háztartási felelősségekről, Anna döntést hozott. Összepakolt egy kis táskát és hagyott egy üzenetet Péternek.
„Péter,
Nem tudom ezt így folytatni tovább. Többre van szükségem ettől a házasságtól annál, minthogy csak gondozó legyek a családunk számára. Elmegyek Zsófihoz egy időre átgondolni a dolgokat.
- Anna”
Ahogy elhajtott otthonról, Anna egyszerre érzett szomorúságot és megkönnyebbülést. Nem tudta, mit tartogat számára a jövő, de tudta, hogy nem élhet tovább úgy, hogy inkább házvezetőnőnek érzi magát mint feleségnek.