„A Menyem Panaszkodik, Hogy a Férje Nem Segít a Ház Körül: Sokszor Figyelmeztettem Őt. Most Nem Tudom, Hogyan Segíthetnék Neki”

A menyem, Anna, mindig is egy kicsit maximalista volt. Amióta csak elkezdtek randizni a fiammal, Péterrel, úgy érezte, hogy minden igényét ki kell elégítenie. Bonyolult ételeket főzött, utána takarított, sőt még a mosását is elvégezte. Emlékszem, többször is mondtam neki, hogy veszélyes precedenst teremt. „Anna,” mondtam neki, „hagynod kellene Pétert, hogy néhány dolgot maga csináljon meg. Különben hozzászokik és mindig elvárja majd.”

De Anna csak mosolygott és elhessegette az aggodalmaimat. „Ó, ez nem nagy ügy,” mondta. „Szeretek gondoskodni róla.”

Öt év telt el, és most Anna sírva hív fel. „Péter semmiben sem segít a ház körül,” zokogja a telefonba. „Én főzök, takarítok és gondoskodom a gyerekekről. Kimerült vagyok.”

Nem mondhatom, hogy meglepődtem. Figyelmeztettem őt, hogy ez fog történni. De most, hogy itt van a probléma, nem tudom, hogyan segíthetnék neki. Minden alkalommal bűntudatot érzek, amikor hív, de mit tehetnék? Péter felnőtt férfi, és Anna hozta meg a döntéseit.

Visszagondolok a saját házasságomra. Az exférjem, Tamás, hasonló volt. Elvárta tőlem, hogy mindent megcsináljak a ház körül, miközben ő hosszú órákat dolgozott. Emlékszem, mennyire túlterheltnek és alulértékeltnek éreztem magam. Végül a házasságunk tönkrement. Tamás most újra nősült, és úgy hallom, az új felesége életét is éppoly nehézzé teszi, mint az enyémet tette.

Nem akarom ezt Annának és Péternek. De hogyan lehet megváltoztatni éveken át berögzült viselkedést? Hogyan lehet valakit ráébreszteni arra, hogy fel kell nőnie és felelősséget kell vállalnia?

Próbálok tanácsot adni Annának. „Beszéltél már Péterrel arról, hogyan érzed magad?” kérdezem tőle.

„Igen,” mondja, „de csak védekezik és azt mondja, hogy túl fáradt a munkától.”

Párterápiát javaslok, de Anna vonakodik. „Péter nem hisz a terápiában,” mondja.

Olyan tehetetlennek érzem magam. Szeretnék közbelépni és mindent megoldani neki, de tudom, hogy ez nem lehetséges. Ezt nekik kell együtt megoldaniuk.

Közben próbálok ott lenni Annának amennyire csak tudok. Felajánlom, hogy vigyázok a gyerekekre, hogy legyen egy kis ideje magára. Meghallgatom, amikor ki akarja önteni a lelkét. De ez nem elég.

Egyszer Anna pánikban hív fel. „Péter elment,” mondja könnyek között. „Azt mondta, nem bírja tovább az állandó zsémbelést.”

Összeszorul a szívem. Pont ettől féltem. Azonnal odasietek hozzájuk és Annát a kanapén ülve találom, teljesen összetörve.

„Nem tudom mit tegyek,” mondja.

Nincs könnyű válaszom számára. Csak annyit tehetek, hogy megfogom a kezét és elmondom neki, hogy itt vagyok mellette.

Ahogy telnek a hetek, világossá válik, hogy Péter nem fog visszatérni. Anna egyedül marad az összetört életük darabjait összeszedni. Küzd azzal, hogy egyensúlyba hozza a munkát, a gyerekekről való gondoskodást és a háztartás vezetését.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy Annának jobbra fordulnak a dolgai, de nem így van. Egyre inkább túlterhelt lesz és végül összeomlik. Visszaköltözik a szüleihez, hogy segítsenek neki a gyerekekkel.

Péter tovább éli az életét mintha mi sem történt volna. Úgy tűnik nem veszi észre vagy nem érdekli az általa okozott kár.

Szívszorító ezt látni. Bárcsak visszamehetnék az időben és ráébreszthetném Annát arra, hogy határokat kell szabnia már az elején. De most már késő.

Csak remélni tudom, hogy egy nap megtalálja az erőt ahhoz, hogy újjáépítse az életét és újra boldogságra leljen.